Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Ritka találkozás egy lopakodó vadásszal

Ritka találkozás egy lopakodó vadásszal

 Ritka találkozás egy lopakodó vadásszal

AZ ÉBREDJETEK! KANADAI ÍRÓJÁTÓL

„NÉZD! Ott a réten!” — suttogtam izgatottan. A feleségemmel a méltóságteljesen hömpölygő Nechako-folyón kenuztunk Brit Columbia állam középső részén, és közben élveztük az érintetlen vidék látványát és hangjait. Egyszer csak egy állat ugrott elő a semmiből, hogy lecsapjon áldozatára, egy mit sem sejtő mezei nyúlra. A zsákmány a másodperc töredéke alatt biztonságos helyre menekült. A ragadozó megérezte jelenlétünket, s egy pillanatra mozdulatlanná vált. Jeges tekintetét ránk szegezve morgott, mintha azt mondta volna: „Kösz! Most oda a reggelim.” Aztán nesztelenül eltűnt a sötét bokrok mögött.

— Mi volt az? — kérdezte a feleségem.

— Egy hiúz — feleltem.

Épp hogy elhagyták számat a szavak, amikor újabb hátborzongató morgás visszhangzott a friss hajnali levegőben, ez alkalommal valamivel hosszabban és hangosabban.

Ritka látvány

Igencsak ritka látványban volt részünk az imént. Hajdanán a hiúz az északi féltekén mindenhol benépesítette az erdőket és hegységeket, ma azonban csupán a föld elszigetelt területeit lakja. Megalapozott értesülések szerint Eurázsia távoli hegyvidékes területein, valamint egészen délen, Spanyolország hegységeiben is megmutatta magát egy-egy példány. Ám a legtöbb Szibériában, illetve a Kanada északi részét és Alaszkát borító sűrű, egybefüggő erdőkben él. Egy vadmacskákról szóló forrásmű megjegyzi: „Ahhoz, hogy a hiúz teljes kényelemnek tudjon örvendeni, kétfajta erdőre van szüksége otthona kialakításához. Üreget az elléshez és búvóhelyet sűrű erdőkben keres, melyek görcsös törzsű, egymásba fonódó, fejlett fákból állnak; ha pedig nyúlvadászatra szottyan kedve, a buja, lágy fűvel borított rétek és a fiatal erdők felé veszi az irányt.”

 Néhány kifejlett hiúz körülbelül hatszor akkora, mint egy nagyméretű házimacska. Egy felnőtt embernek körülbelül a combjáig érne. Egy hím kanadai hiúz súlya 10-15, egy nőstényé pedig 5-10 kilogramm. Méretét tekintve feleakkora, mint Európában élő rokona. Néhány ilyen vadon élő „cicus” hossza akár az 1 métert is elérheti.

A hiúz egyik ismertetőjele a szembetűnő pofaszakáll, mely igen markánsan megkülönbözteti őt a legtöbb macskafélétől. Emellett abban is elüt tőlük, hogy pofája szélesebb és rövidebb; eme vonása láttán az ember már-már azt hinné, hogy egy félénk, szinte simulékony állattal van dolga. Az észak-amerikai hiúzok télen sűrű, puha, körülbelül 10 centiméter hosszú szőrzetet növesztenek. Bundájuk színe rendszerint világosszürke, a pofarészen sötétebb szürke foltokkal. Az eurázsiai példányok inkább világosbarna színűek, foltjaik pedig sötétbarnák. A fekete végű, kurta, úgy 10 centiméter hosszú farok is nagyon „hiúzos”. Fülei nagy háromszögek, melyek végén a fekete szőrpamacsok antenna módjára segítenek behatárolnia, hogy merről hallja apró zsákmányának hangját.

Az segít ennek a többnyire magányos vadásznak zsákmányhoz jutni, hogy nagyon precíz, és jól tud rejtőzködni. A hóbuckákat könnyedén veszi, hála a nagy, párnás, hótaposóra emlékeztető  tappancsának és behúzható körmeinek. Hátsó lábai hihetetlenül hosszúak és erősek, így a hiúz rendkívül hamar fel tud gyorsulni, és egyetlen ugrással 2-3 métert is repül. Emellett ha irányt kell változtatnia egy hajsza közben, úgy pördül meg a levegőben, mint egy akrobata. Az üldözés azonban nem tart sokáig, mivel ha úgy öt erőteljes ugrással nem tudja elkapni a kiszemelt áldozatot, nem is próbálkozik tovább. Rendszerint 3-10 nyulat is üldözőbe kell vennie, mire egyet sikerül elkapnia. Ha tehát az áldozata elillan, üres marad a pocakja. Amikor sikeres a hajsza, a hiúz az áldozata nyakába mélyeszti fogait. Megteheti, hiszen roppant erős és rövid állkapcsában 28 fog van, köztük négy tépőfog, mely utóbbiak tőr módjára meredeznek szájában.

A hiúz röviddel pirkadat előtt és szürkület után vadászik. A legtöbb macskaféléhez hasonlóan az ő szemén sem fog ki a félhomály. Olyannyira nem, hogy az éjszakai sötétségben hatodannyi fény is elég neki ahhoz, hogy lásson, mint az embernek. A macskák szemében az ideghártya mögött egy speciális hártya helyezkedik el, mely az ideghártyán keresztül tükör módjára visszaveri a fényt, így maximális mennyiségű inger éri a szemet. Ezért fénylik úgy a szemük, mint az üveggolyó, amikor a sötétben rád merednek. Egy könyv, mely a föld vadon élő macskaféléiről beszél, elmondja: „A hiúzt a látása segíti abban, hogy már messziről észrevegye a zsákmányt. Állítólag egy egeret 75 méteres távolságból is meglát, egy hócipős nyulat pedig 300 méterről is könnyedén megpillant, tehát olyan messziről, mint három futballpálya hossza.”

A kanadai hiúz csemegéje a hócipős nyúl, és háromnaponként átlagosan kettőt el is ejt belőlük. Egy jól táplált hiúz akár 15 évig is elélhet. De nem veti meg az egeret, pockot, fajdot, kacsát, hódot és a mókust sem, sőt, keresi az alkalmat, hogy elcsíphessen egyet-egyet. A beszámolókból kiderül, hogy néhány hiúz szarvasféléket is elejt. Ezért tartják őket könyörtelen és erőszakos vadászoknak.

Ismerjük meg és óvjuk a hiúzt

Amikor a nőstény hiúz készen áll a párosodásra, ezt szagjelzéssel és hangos nyávogással tudatja. Minden párosodást követően körülbelül négy kölyköt hoz a világra, de nagy ritkán akár hetet is, ha a táplálék bőséges. Érdekes, hogy amikor szűkölködik élelemben, kevesebb utódot szül.

A hiúz — mely eleve egy ritkán látható állat — kerüli azokat a helyeket, ahol emberi tevékenységre utaló nyomokat lát. A fennmaradásáért tett erőfeszítéseknek köszönhetően Brit Columbiában számos helyen szép számmal megtalálható. A modern szálaló erdőművelési módszerek is hozzájárulhatnak a jólétéhez, mivel így kisebb füves tisztások jönnek létre, ahol a nyulak csemegézhetnek. Ahol pedig sok a nyúl, ott a hiúzok is elszaporodnak.

Ez az érdekes és rejtélyes teremtmény fontos részét alkotja egy bonyolult ökoszisztémának. Más ragadozókhoz hasonlóan az ő élete is attól függ, hogy zsákmányhoz jut-e. Egy természettudományi könyv összegzésül rámutat, hogy emellett függ a fűtől és az ágacskáktól is, melyeket a zsákmánya elfogyaszt. Sőt hozzáteszi, hogy az erdők talajában élő parányi szervezetek is az életét jelentik, melyek azoknak a növényeknek szolgálnak táplálékul, melyekből aztán a hiúz zsákmánya táplálkozik. A természet összetettsége tehát arra tanít minket, hogy nagyon fontos összhangban élnünk a környezetünkkel, és vigyáznunk rá, hogy a hiúz és társai is élvezhessék.