Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Az egyház döntése Brazíliában a gyarmati kor idején

Az egyház döntése Brazíliában a gyarmati kor idején

 Az egyház döntése Brazíliában a gyarmati kor idején

AZ ÉBREDJETEK! BRAZÍLIAI ÍRÓJÁTÓL

A BRAZÍLIAI Salvadorban, egy dokk területén tartotta találkozóját az Egyházak Világtanácsa által megrendezett Világmissziói Konferencia 1996. november 30-án. Nem véletlenül választották ezt a helyet a találkozójuk színhelyéül. A múltban évszázadokon át éppen ebben a kikötőben afrikaiak millióit adták el rabszolgának. „Ez a tenger fogadta be könnyeiket” — jegyezte meg egy pap, a rabok szerencsétlen utazására utalva. Ezen a különleges megemlékezésen az amiatt érzett bűntudatról esett szó, hogy — az egyik szónok szavaival élve — a kereszténység botrányos módon támogatta a rabszolgaságot. Milyen szerepe volt a vallásnak a rabszolga-kereskedelemben Brazíliában a gyarmati kor idején?

„Megmentik az elveszett lelkeket”

Antão Gonçalves, portugál hajós 1441-ben, csaknem 60 évvel Brazília hivatalos felfedezése előtt elsőként rabolt el afrikai törzsekhez tartozó embereket, és szállította őket Portugáliába. A középkor társadalmában kevesen vonták kétségbe, hogy erkölcsös lépés a hadifoglyok rabszolgává tétele, kivált azoké, akiket az egyház „pogánynak” bélyegzett. A következő két évtizedben azonban valahogyan igazolni kellett a békeidőben folytatott jövedelmező rabszolga-kereskedelmet. Egyesek azzal érveltek, hogy ha afrikaiakat rabszolgasorba döntenek, azzal „megmentik az elveszett lelkeket”, hiszen megszabadítják ezeket az idegeneket pogány életmódjuktól.

Az V. Miklós pápa által 1455. január 8-án kibocsátott pápai bulla hivatalosan támogatta a már amúgy is virágzó rabszolga-kereskedelmet. Az egyház tehát nem nyújtott védelmet a rabszolgasággal szemben. Ellenkezőleg, egyes papok a rabszolgaság „makacs pártolói” voltak, jegyzi meg João Dornas Filho, brazil történész. Így amikor a portugál gyarmatosítók letelepedtek Brazíliában, már minden elő volt készítve a rabszolgaság elterjedéséhez.

„Nem volt más lehetőség”

A jezsuita misszionáriusokat, akik 1549-ben érkeztek Brazíliába, felháborította, hogy az ország munkaerejének nagy részét törvénytelenül elfogott rabszolgák teszik ki. A földbirtokosok egyszerűen foglyul ejtették őket, hogy a birtokukon, illetve a cukornádültetvényeiken dolgoztassák őket. „A legtöbb gazdának bántja a lelkiismeretét, hogy rabszolgái vannak” — írta 1550-ben Manuel de Nóbrega, jezsuita rendfőnök. Ennek ellenére megtartották rabszolga munkásaikat, pedig ez azt jelentette, hogy az egyház esetleg megtagadja tőlük a feloldozást.

Ámde a brazíliai jezsuiták hamarosan kényszerhelyzetbe kerültek. Korlátozott bevételeik miatt nehezen tudták folytatni jótékony tevékenységeiket. Egyebek közt az a megoldás kínálkozott, hogy megművelik az államtól kapott földeket, és a termés eladásából származó haszonból fedezik a vallási tevékenységeikkel járó kiadásokat. De ki fog dolgozni a földeken? Jorge Couto portugál történész elmagyarázza: „Nem volt más lehetőség, csak az, hogy néger rabszolgákat dolgoztassanak. Ez a megoldás erkölcsi aggályokat vetett fel, de a brazíliai jezsuita rendfőnök úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja ezeket.”

A jezsuiták kezdték támogatni az afrikai rabszolgákra igényt tartó földbirtokosok egyre növekvő táborát. Az indián rabszolgáknak szemmel láthatóan nehéz volt hozzászokniuk a folyamatos földműveléshez; gyakran fellázadtak, vagy egyszerűen elszöktek az erdőkbe. * Az afrikaiakat azonban már  kipróbálták, és ők beváltak az Atlanti-óceán szigetein levő portugál gyarmatok cukornádültetvényein. „Soha nem szöktek el, és nem is volt hová menniük” — írta egy akkor élt szerző.

Így tehát a papság áldásával egyre több afrikai rabszolgát hoztak be. Brazília igencsak rá volt utalva az Atlanti-óceánon át folytatott rabszolga-kereskedelemre. A jezsuita tulajdonban levő Santa Cruz birtokon 1205 rabszolga dolgozott 1768-ban. A bencések és a karmeliták szintén szereztek birtokokat és számos rabszolgát. „A kolostorok tele vannak rabszolgákkal” — panaszkodott Joaquim Nabuco, a rabszolga-felszabadítás XIX. századi brazil híve.

Mivel a gazdálkodást a verseny jellemezte, az egyházi birtokokon a rabszolga-tulajdonosok gyakran kíméletlen munkatempót diktáltak. Stuart Schwartz történészprofesszor megjegyzi, hogy sok olyan papról is, aki tiltakozott a rabszolgákkal való durva bánásmód ellen, elmondható volt, hogy „nem sokra becsülte az afrikaiakat”, és „azt tartotta, hogy csakis fegyelmezéssel, fenyítéssel és munkával lehet legyőzni a rabszolgák babonáit, restségét és civilizálatlanságát”.

„Rabszolga-teológia”

A papság azon volt, hogy a keresztény értékeket összeegyeztesse egy olyan rendszerrel, amelyet a könyörtelen kizsákmányolás uralt, ezért kitaláltak valamit, amivel erkölcsi támogatást nyújthattak a rabszolgasághoz. Egy hittudós rabszolga-teológiának nevezte ezt az érvelést. Mivel a rabszolgákat szállító hajók zsúfolt, betegségek melegágyául szolgáló rakterében az emberek nagy része elpusztult, az egyház ragaszkodott hozzá, hogy még azelőtt megkeresztelje az afrikaiakat, mielőtt elindulnak az Újvilág felé. * Az áttértek persze ritkán kaptak vallási oktatást a megkeresztelésük előtt. (Lásd a „ »Gyorskeresztények«?” című részt.)

A túlhajszoltság és a jócskán lerövidült élettartam miatt a rabszolgáknak egyébként sem volt sok lehetőségük gyakorolni új hitüket. „A test és a lélek szétválasztásáról” szóló egyházi tanítás azonban elsimította ezt a nehézséget. A papok úgy érveltek, hogy bár az afrikaiak kegyetlen rabszolgaságban sínylődnek, de a lelkük szabad. Ennélfogva a rabszolgáknak örömmel kell fogadniuk a megaláztatásukat, mint ami az isteni terv része, hogy felkészítse őket a megdicsőülésre.

 Eközben az egyház arra emlékeztette a rabszolga-tulajdonosokat, hogy erkölcsi kötelességük megengedni a rabszolgáiknak, hogy templomba járjanak, megtartsák a vallási ünnepeket, nősüljenek és férjhez menjenek. A papok kifogást emeltek a durva bánásmód miatt, de közben nem győzték hangsúlyozni a túlzott engedékenység veszélyeit. „Legyenek csak korbácsolások, láncok és béklyók, minden a maga idejében, kellő szabályozással és mértéktartással, akkor meglátjátok, milyen gyorsan el lehet fojtani a szolgák lázadó kedvét” — tanácsolta egy jezsuita pap.

Nem sokakat foglalkoztatott az a gondolat, hogy kevésbé kegyetlen módszerekkel is meg lehetne téríteni az afrikai embereket. A rabszolgaság lelkes támogatói — például Azeredo Coutinho, brazil püspök — inkább úgy állították be a helyzetet, mintha a rabszolga-kereskedők szívességet tennének az afrikaiaknak! 1796-ban megjelent írásában, melyben buzgón védelmezi a rabszolgaság intézményét, Coutinho a következő kérdést tette fel: „Talán jobb vagy illendőbb lenne, ha a kereszténység hagyná, hogy [az afrikaiak] pogányokként és bálványimádókként haljanak meg, és ne a mi szent vallásunkban?” António Vieira, magas rangú jezsuita misszionárius hasonló szavakkal intette az afrikaiakat: „Végtelenül hálásak lehettek Istennek, hogy . . . ebbe [az országba] hozott benneteket, ahol a hitre oktatnak titeket, így keresztényként élhettek, és meg lesztek mentve.”

A rabszolgaság ára

A rabszolgaság támogatásával az egyház emberei abban reménykedtek, hogy „megmentik az elveszett lelkeket”. Törekvésük furcsamód csak megosztottságot idézett elő, mivel az afrikaiak semmi hajlandóságot nem mutattak vallási szokásaik és hitük elhagyására. Emiatt ma sok brazíliai lakos a katolicizmusnak és valamelyik afrikai törzs vallásának a keverékét gyakorolja.

Jóllehet akkoriban némelyek úgy vélték, hogy az egyház helyesen jár el azzal, hogy tudomásul veszi a gyarmati sorban levő Brazília gazdasági igényeit, hosszú távon ez az állásfoglalás katasztrofálisnak bizonyult. Az, hogy emiatt sok-sok ember szenvedett és halt meg, kérdéseket vet fel az egyház erkölcsösségét illetően, és ezekre a kérdésekre nem létezik megnyugtató válasz. Egy történész szerint a rabszolgaság szentesítése nem különbözik attól a magatartástól, melyet Ézsaiás próféta elítélt, olyan emberekről szólva, akik ’a gonoszt jónak mondták és a jót gonosznak’ (Ézsaiás 5:20).

 A kegyetlen rabszolgatartás nem egyeztethető össze a Bibliával

A Biblia világosan leszögezi, hogy Jehova Isten nem helyesli, hogy „uralkodik az ember az emberen maga kárára”, és ebben a kegyetlen rabszolgatartás is benne foglaltatik (Prédikátor 8:9). Isten Izraelnek adott Törvénye például kimondta, hogy az emberrablás és az emberkereskedelem halállal büntetendő (2Mózes 21:16). Igaz, Isten ókori népe között létezett rabszolgaság, de azt nem lehet egy napon említeni a rabszolgaságnak azzal a kegyetlen formájával, amelyről ebben a cikkben volt szó. Az, hogy némelyik izraelita rabszolga inkább urával maradt, pedig már elmehetett volna, világosan bizonyítja, hogy Isten népe között a rabszolgatartás nem társult kegyetlenséggel (5Mózes 15:12–17). Ezért a Szentírás durva kiforgatása lenne azt állítani, hogy az izraeliták közötti rabszolgaság igazolja a történelmet végigkísérő embertelenséget. *

Szavában, a Szent Bibliában Jehova Isten megígéri, hogy a rabszolgaság minden formája hamarosan megszűnik. Mennyire boldogok lehetünk, hogy Isten új világában senki nem fog kíméletlen urak zsarnoksága alatt, félelemben élni. Ehelyett „kiki nyugszik az ő szőlője alatt és fügefája alatt, és senki meg nem rettenti őket” (Mikeás 4:4).

[Lábjegyzetek]

^ 10. bek. A The World Book Encyclopedia szerint „rengeteg indián halt meg európai betegségekben. Mások a portugálokkal vívott harcok közben estek el nagy számban.”

^ 14. bek. A szertartást olykor megismételték, amikor a rabszolgák megérkeztek Brazíliába.

^ 22. bek. Minthogy a rabszolgaság hozzátartozott a Római Birodalom gazdasági rendszeréhez, némelyik keresztény tartott rabszolgákat. De függetlenül attól, amit a római törvények lehetővé tettek, a Bibliából kiderül, hogy a keresztények nem kegyetlenkedtek azokkal, akik a szolgálatukban álltak, hanem „testvérként” kellett bánniuk egymással (Filemon 10–17).

[Oldalidézet a 15. oldalon]

Jehova Isten megígéri, hogy a rabszolgaság minden formája hamarosan megszűnik

[Kiemelt rész/képek a 13. oldalon]

Isten vagy a nyereség kedvéért?

Fernão de Oliveira, XVI. századi portugál tudós azt állította, hogy a rabszolga-kereskedőket nem az evangéliumi buzgalom, hanem a kapzsiság hajtotta. A hajók, melyek Európában előállított árukat szállítottak, az afrikai kikötőkben foglyokra cserélték rakományukat. Őket aztán Amerikába vitték, és eladták cukorért, a cukrot pedig Európába vitték eladásra. Ez a kereskedelmi háromszög óriási hasznot hozott a kereskedőknek és a portugál koronának egyaránt. Sőt, a papság is nyereséghez jutott, ugyanis a papok fejadót számoltak fel azért, hogy megkeresztelték az afrikaiakat, mielőtt Amerikába vitték volna őket.

[Kiemelt rész a 14. oldalon]

 „GYORSKERESZTÉNYEK”?

„A tizenhetedik század elején gyakorlattá vált, hogy a rabszolgákat még Afrikában, az indulás előtt megkeresztelték — írja Hugh Thomas történész a The Slave Trade című könyvében. — A rabszolgák általában semmiféle oktatást nem kaptak a szertartás előtt, és sokuknak vagy talán a legtöbbjüknek korábban fogalmuk sem volt róla, hogy létezik a keresztények Istene. A keresztelésük tehát csak gépies szertartás volt.”

Thomas professzor kifejti, hogy a foglyokat rendszerint elvitték egy templomba, és ott egy hitoktató — aki többnyire maga is rabszolga volt — az anyanyelvükön beszélt a rabszolgákhoz az áttérésükről. „Ezután egy pap végigment a megrémült sorok között — teszi hozzá a professzor —, és mindegyiküknek keresztény nevet adott. A neveket már korábban felírták egy papírdarabra. A pap ezenkívül sót, majd szentelt vizet hintett a rabszolgák nyelvére. Végül tolmács segítségével ilyesmit mondott: »Gondoljatok arra, hogy most már Krisztus gyermekei vagytok. Portugál területre mentek, és ott majd tanultok a Hit dolgairól. Ne gondoljatok többé a szülőföldetekre! Ne egyetek se kutyát, se patkányt, se lovat! Legyetek elégedettek!«”

[Kép a 13. oldalon]

V. Miklós pápa

[Forrásjelzés]

Culver Pictures

[Kép a 15. oldalon]

Nyilvános korbácsolás, ahogy Johann Rugendas XIX. századi szemtanú ábrázolta

[Képek forrásának jelzése a 15. oldalon]

Rabszolgákat ábrázoló képek a 13. és 15. oldalon: De Malerische Reise in Brasilien de Johann Moritz Rugendas, cortesia da Biblioteca Mário de Andrade, São Paulo, Brasil