Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Vadon élő állatok nyomában

Vadon élő állatok nyomában

 Vadon élő állatok nyomában

KÉPZELD EL, hogy egy parányi rádióadót erősítenek a hátadra, hogy minden mozdulatodat figyelhessék és elemezhessék. Ez a sorsa Gibson asszonynak, egy vándoralbatrosznak. A kutatók eme hölgyemény minden „lépéséről” tudnak — akárcsak sok más madár életéről is, akiknek hasonló felszerelésük van —, hiszen az aprócska adókészülék jeleket bocsát ki, melyeket aztán műholdak továbbítanak a földre. Az így kapott adatok meglepő dolgokat tártak fel ezekről a méltóságteljes madarakról, s remélhetőleg ezek a felvilágosítások segítenek majd a megvédésükben is.

Egy Victoria állambeli (Ausztrália) intézmény, a Latrobe Egyetem beszámolója szerint a kutatók rájöttek, hogy a vándoralbatrosz átlagban 300 kilométert repül egy nap, olykor azonban több mint 1000 kilométert is megtesz ugyanennyi idő alatt. Ezek a látványos vitorlázók világelsők a három métert is meghaladó szárnyfesztávolságukkal. Íveket leírva az égen szárnyalnak, miközben átszelik az óceánokat, és 30 000 kilométernél is többet repülnek, ami hónapokat vesz igénybe. Az Egyesült Államokban hasonló vizsgálatok feltárták, hogy egy Laysan-albatrosz a Tern Islandtől — amely Honolulutól északnyugatra van — az Aleut-szigetekig négyszer tette meg az utat, azaz oda-vissza 6000 kilométert repült azért, hogy egyetlen fiókájának élelmet vigyen.

Ezek a csúcstechnológiával készült vizsgálatok feltehetőleg választ adnak arra is, hogy a nőstény vándoralbatroszok száma miért fogyatkozik gyorsabb ütemben, mint a hímeké. A vonulás útvonalaiból kiderült, hogy a nemzőképes hímek az Antarktika közelében halásznak inkább, míg az ivarérett tojók általában északabbra mennek táplálékszerzés végett, mely terület a fenékhorgos halászhajók felségterülete. Itt aztán lecsapnak az ilyen hajók mögött elhelyezett csalikra, fennakadnak a horgon, és megfulladnak. Ezért egyes szaporodási közösségekben a hímek kétszer annyian vannak, mint a tojók. A halászhajók más albatroszfajokra is kihatnak. Volt olyan, hogy egy év alatt mintegy 50 000 madár fúlt vízbe a halászhajók nyomában Ausztrália és Új-Zéland közelében, így bizonyos fajokat a kipusztulás fenyeget. Ami a vándoralbatroszokat illeti, Ausztráliában már veszélyeztetett fajjá nyilvánították őket. Ezeknek a tényeknek a tudatában változtattak a halászás módszerein, és így sikerült csökkenteni az elhulló vándoralbatroszok számát. Sok jelentős költési területen azonban tovább csökken a faj egyedeinek a száma.

Madárgyűrűzés

Bár mostanában a kutatók parányi elektromos szerkezetek segítségével tudnak megfigyelni bizonyos madárfajokat, már évek óta használatban vannak olcsóbb és egyszerűbb módszerek is, mint amilyen a madárgyűrűzés. Ez abból áll, hogy óvatosan egy kis fém- vagy műanyag karikát helyeznek a madár lábára, mintha bokaláncot adnának rá.

Amint azt a Smithsonian című folyóiratból megtudtuk, elfogadott kutatási eszközként 1899-ben kezdték használni a madárgyűrűzést, amikor Hans Christian Mortensen dán tanár „saját kezűleg fémkarikákat készített, melyekre ráírta a nevét és a címét, majd 165 seregélyfiókára felhelyezte azokat”. Ma már a világ több részén is alkalmazzák ezt a módszert, és értékes adatok birtokába jutnak általa a madarak tartózkodási területéről,  vándorlási szokásairól, viselkedéséről, társas életéről, a közösségek nagyságáról, valamint a túlélési és szaporodási arányáról. Ahol a vadászás engedélyezett, ott a gyűrűzés lehetőséget nyújt a kormányzatoknak arra, hogy a vadászható madarak hosszú távú felügyelete érdekében korlátozásokat vezessenek be. A gyűrűzésből az is kiderül, hogy milyen hatással vannak a madarakra a betegségek és a mérgező vegyi anyagok. Vannak olyan szárnyasok, amelyek emberi betegségek hordozói — például az agyvelőgyulladásé vagy a Lyme-kóré —, ezért a madarak szervezetéről és szokásairól szerzett ismeretek a mi egészségünk védelmében is hasznosak.

Kegyetlen-e a gyűrűzés?

Azokban az országokban, ahol a madarakat meggyűrűzik, szigorúan szabályozzák ezt a tevékenységet, így a gyűrűzőknek általában engedélyre van szükségük. Az Ausztrál Természetvédelmi Hivatal közlése szerint abban az országban „a gyűrűzőket alaposan kiképezik arra, hogyan fogják el a madarakat, miként bánjanak velük, és hogyan gyűrűzzék meg őket, anélkül hogy kárt tennének bennük. A képzés rendes körülmények között két évig tart, és nagyon sok gyakorlást foglal magában.” Európában, valamint Kanadában, az Egyesült Államokban és más országokban hasonló szabályozások vannak életben.

A gyűrűk alakja, mérete, színe és anyaga változó. A legtöbb gyűrű jobbára könnyű anyagból készül, mondjuk alumíniumból vagy műanyagból, ám a hosszú ideig vagy sós víz mellett élő madarak rozsdamentes acélból, illetve más nem rozsdásodó anyagból készült gyűrűket kapnak. A különféle színű gyűrűk segítségével távolról is könnyen lehet azonosítani a madarakat. Bár ez azt jelenti, hogy több gyűrűt is kell viselniük a madaraknak, így azonban mentesülnek attól a megrázkódtatástól, hogy az azonosításhoz újra és újra be kelljen fogni őket.

Bármilyen gyűrűzési módszert használjanak is a kutatók, óvatosan bánnak a madarakkal, nehogy felizgassák őket, vagy bármivel is befolyásolják a viselkedésüket, életműködésüket, élettartamukat, társas életüket, a környezettel való kapcsolatukat és a túlélési esélyeiket. Csak hogy egy példát említsünk, ha élénk színű jelzéssel látnának el egy madarat a szárnyán, akkor az állat feltűnőbb lenne a ragadozók szemében, vagy ez a jel kihatással lenne a párzás sikerére. Vagy vannak olyan madarak, amelyek a lábukra potyogtatják az ürüléküket, így a gyűrűzés fertőzést okozhat. A hideg területeken jég rakódhat rá a gyűrűkre, veszélyeztetve ezzel különösen a vízimadarakat. Ez csupán néhány pont, amelyet a madarak megjelölésénél figyelembe kell venni, de már ennyiből is látszik, hogy milyen sok tudományos ismeretre van szükség a madarak szervezetéről és viselkedéséről ahhoz, hogy a program hatásos és egyben emberséges is legyen.

Mit tegyünk, ha megjelölt vagy meggyűrűzött állatot találunk?

Az állatok jelölésén vagy gyűrűjén néha telefonszám vagy cím található, amely lehetővé teszi, hogy felvegyük a kapcsolatot az állat tulajdonosával vagy a gyűrűzést végző hatósággal. * Tudassuk a tulajdonossal, hogy hol és mikor jutottunk hozzá a jelzéshez, és bármilyen részletet, amit még tudunk. Ha például egy halról van szó, akkor a biológus ezekből a részletekből meg tudja állapítani, hogy milyen messziről és milyen gyorsan jött az a hal azóta, hogy elhelyezték rajta a jelet, és útjára engedték az állatot.

Hála a világ különböző részén élő kutatók munkájának, valamint lelkiismeretes emberek erőfeszítéseinek — akik jelentik, ha gyűrűt vagy egyéb jelzést találnak —, bámulatos részleteket sikerült már összegyűjteni a vadon élő állatokról. Példaként említhetnénk a sarki partfutót, egy 100-200 grammos madárkát a lilefélék családjából. A tudósok most már tudják, hogy némelyik sarki partfutó Kanada messzi, északi partjaitól Dél-Amerika csücskéig vándorol, majd vissza — s ezt a mintegy 30 000 kilométeres utat minden évben megteszi!

Egy éltes, ám még egészséges sarki partfutó gyűrűjéből kiderült, hogy már 15 éve járhatja ezt az útvonalat. Úgy bizony, ez a madárka 400 000 kilométert tölthetett a levegőben, ami hosszabb, mint a föld és a hold közötti átlagos távolság! Scott Weidensaul, aki természettudománnyal kapcsolatos cikkek írásával foglalkozik, ezzel az igazán rendkívüli kis madárral a kezében így szólt: „Félelemmel vegyes tisztelettel a szívemben csak rázni tudom a fejemet ennek a kis utazónak a láttán, amely összeköti ezt a széles világot.” Való igaz, hogy minél többet tudunk meg a föld megannyi élőlényéről, annál inkább félelemmel vegyes tiszteletet érzünk majd Az iránt, „a ki teremtette az eget és földet . . . és mindent, a mi bennök van”, vagyis Jehova Isten iránt (Zsoltárok 146:5, 6).

[Lábjegyzet]

^ 13. bek. A jelek vagy a gyűrűk annyira megviseltté válhatnak, hogy a részleteket nem lehet elolvasni. Ha savval maratjuk a jelzést, akkor viszont ezek a látszólag kivehetetlen részletek sokszor olvashatóvá válnak. Az Egyesült Államokban a Madárgyűrűző Kísérleti Állomás évente több száz ilyen gyűrűt vizsgál meg, hogy leolvassa az adatokat.

 [Kiemelt rész/képek a 15. oldalon]

MEGJELÖLÉS ÉS NYOMON KÖVETÉS

A madarakon kívül sok más állatot is megjelölnek kutatás végett. A megjelölés módja a tudományos céltól, valamint a szóban forgó állat fizikai jellemzőitől és szokásaitól függ. A lábgyűrűn kívül a kutatók még más módszereket és eszközöket is alkalmaznak, egyebek között klipszeket; színes szalagokat; festést; tetoválást; ideiglenes színes festést; egy jel beégetését az állat bőrébe; nyakgyűrűket; rádiós nyomon követő szerkezeteket; különböző mikrocsipeket; kódolt jelzéssel ellátott, rozsdamentes acélból készült jelzőszigonyokat; ujjperclevágást, fül- és farokcsipkézést. Ezek némelyike viszonylag olcsó, míg vannak olyanok, amelyek költségesebbek, mint például a 15 000 dollárba kerülő miniatűr elektromos berendezés, amelyhez videokamera is tartozik, és amellyel a fókák merülési szokásait tanulmányozzák.

Van egy olyan elektromos szerkezet is, amelynek saját áramköre van, és rádiójeleket sugároz. Ezt az elaltatott állat bőre alá vagy testébe lehet helyezni, később pedig egy külső, különleges eszköz segítségével lehet leolvasni a kapott eredményeket. A tonhal tanulmányozásához a tudósok parányi számítógépet helyeznek a hal testébe. Az ebben lévő mikrocsipek akár kilenc évig is képesek gyűjteni és tárolni az adatokat a hőmérsékletről, a mélységről, a fénysűrűségről és az időpontokról. Amikor ehhez a szerkezethez újra hozzájutnak, benne van az összes értékes adat, köztük az is, hogy a „gazdája” merre járt, amit ki lehet számolni a naponként mért fényadatok és az időpont-meghatározások összehasonlításával.

A kígyókat úgy tudják megjelölni, hogy pajzsukat kód szerint bevágják, a teknősöknek a páncéljuk szélébe befűrészelnek egy kódot, a gyíkoknak levágják az ujjpercüket, az aligátoroknak és krokodiloknak pedig vagy levágnak az ujjpercükből, vagy a farkukon lévő pikkelyből vesznek ki egy darabot. Emellett vannak olyan állatok is, amelyek természetüknél fogva annyira eltérőek, hogy szemmel láthatóan, fénykép alapján is meg lehet különböztetni őket.

[Képek]

Egy feketemedve füljelzőt kap; egy korallsügéren spagettihez hasonló jelölés látható; klipszek két csukaorrú aligátor farkán

Ezen a vándorsólymon műholdas adókészülék van

A szivárványos pisztráng testében telemetria van elhelyezve

[Forrásjelzések]

Medve: © Glenn Oliver/Visuals Unlimited; korallsügér: Dr. James P. McVey, NOAA Sea Grant Program; aligátor: Copyright © 2001 by Kent A. Vliet; vándorsólyom a 2. és a 15. oldalon: Photo by National Park Service; férfiak a hallal: © Bill Banaszewski/Visuals Unlimited

[Kép a 13. oldalon]

Egy csíkos karvaly meggyűrűzése

[Forrásjelzés]

© Jane McAlonan/Visuals Unlimited