Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

A tanítás — Kielégítő és örömteli munka

A tanítás — Kielégítő és örömteli munka

 A tanítás — Kielégítő és örömteli munka

„Mi az, ami hajt engem? A tanítás olykor nehéz és kimerítő, de amikor látom, hogy a gyerekeket lázba hozzák a tanultak, és látom a fejlődésüket, úgy érzem, hogy nem szabad feladnom” (Leemarys, egy New York-i tanárnő).

A NEHÉZSÉGEK, hátulütők és csalódottság ellenére világszerte több millió tanár marad meg a hivatása mellett. És vajon mi indít arra több ezer diákot, hogy tanári képesítést akarjon szerezni, noha tudja, hogy talán nem sok elismerésben lesz része? Mi ösztönzi őket?

„Csodálatos felnőttként látni a régi tanítványokat, és azt hallani a szájukból, hogy a tőlem tanultak a javukra váltak — magyarázta Inna, egy oroszországi tanárnő. — Annyira buzdító, amikor azt mondják, hogy kedves emlékeik vannak a velem eltöltött évekről.”

A korábbi cikkekben idézett Giuliano ezt mondta: „Megelégedéssel tölt el, amikor észreveszem, hogy sikerült a diákok érdeklődését felcsigázni a téma iránt. Egyszer például, miután a történelem egy adott szakaszáról beszéltem, néhány tanuló ezt mondta: »Ne hagyja abba, folytassa!« Ezek az önkéntelen megnyilvánulások bearanyozhatják egy tanítási nap sötétnek induló reggelét, mivel az ember felismeri, hogy a fiatalokban új érzéseket ébresztett. Nagyszerű látni, hogy felcsillan a szemük, amikor megértenek valamit.”

Egy olaszországi tanárnő, Elena ezt jelentette ki: „Úgy vélem, hogy a megelégedettséget leginkább az apró, mindennapos dolgokban lehet megtalálni, például a gyerekek kisebb sikereit szemlélve, nem pedig eget rengető dolgokban, melyek csak ritkán fordulnak elő.”

Az ausztráliai Connie, aki 30-as éveinek az elején jár, ezt mondta: „Nagyon jó érzés, amikor egy-egy tanítványom, akivel jó kapcsolatban voltam, időt szakít arra, hogy levelet írjon nekem, és kifejezze, mennyire értékeli az erőfeszítéseimet.”

A mendozai (Argentína) Oscar is így gondolkodik: „Amikor a tanítványaim odajönnek hozzám az utcán vagy máshol, és kifejezik, hogy mennyire értékelik azt, amit megtanítottam nekik, akkor úgy érzem, hogy megérte.” A madridi Angel ezt mondta: „Nekem, aki az élete egy részét rááldozta erre a csodálatos, ugyanakkor nehéz hivatásra, kétségtelenül az nyújtja a legnagyobb megelégedést, amikor látom, hogy a fiatalok, akiket tanítottam, részben az én erőfeszítéseimnek köszönhetően becsületes férfiakká és nőkké válnak.”

A cikk elején idézett Leemarys kijelentette: „Én csakugyan úgy érzem, hogy a tanárok egy különleges fajt alkotnak. Kicsit őrültek is vagyunk,  hogy elvállalunk egy ilyen elképesztően nagy felelősséget. De ha az ember változtatni tud valakinek a sorsán — akár tíz gyerekén, akár csak egyén —, akkor már megérte. Nincs ennél jobb érzés, és az ember örömmel tudja végezni a munkáját.”

Köszönet a tanárnak

Ha diákok vagyunk, megköszöntük-e már valaha is egyik vagy másik tanárunknak azt, hogy idejét nem sajnálva, és erejét nem kímélve tanított minket, s érdeklődést mutatott irántunk? Vagy mint szülők, mondtunk-e már köszönetet gyermekeink tanárainak? Vagy eljuttattunk hozzájuk egy köszönőlevelet? A nairobi (Kenya) Arthur ezt a jogos kijelentést tette: „A tanárokat is a dicséret élteti. Az államnak, a szülőknek és a diákoknak is nagyra kellene becsülniük őket és a szolgálataikat.”

LouAnne Johnson ezt írta: „Minden egyes bíráló levélre, melyet tanárok miatt kapok, száz értékelő levél jut, ami megerősíti az abba vetett hitemet, hogy több jó tanár van, mint rossz.” Érdekes, hogy néhányan még magánnyomozót is fogadnak, hogy „nyomára akadjanak régi tanáruknak. Az emberek szeretnék megtalálni tanáraikat, és köszönetet mondani nekik.”

A tanárok a műveltségünk létfontosságú alapját rakják le. Még a legnevesebb egyetemek legkiválóbb professzorai is hálával tartoznak a tanáraiknak, akik időt szántak és erőfeszítést tettek arra, hogy elültessék és ápolják bennük az oktatás, ismeret és megértés utáni vágyat. A nairobi Arthur ezt mondja: „A köz- és magánszféra minden magas rangú képviselőjét tanította valamikor egy tanár.”

Mennyire hálásnak kell lennünk azoknak a férfiaknak és nőknek, akik felkeltették a kíváncsiságunkat, a szívünkre és az elménkre hatottak, akik megmutatták, hogyan csillapíthatjuk az ismeret és megértés utáni szomjunkat!

És mennyivel inkább hálásnak kell lennünk a nagy Oktatónak, Jehova Istennek, aki a Példabeszédek 2:1–6 szavait ihlette: „Fiam! ha [megtartod, Katolikus fordítás] az én beszédimet, és az én parancsolatimat elrejted magadnál, ha figyelmeztetvén a bölcseségre a te füleidet, hajtod a te elmédet az értelemre, igen, ha a bölcseségért kiáltasz, és az értelemért a te szódat felemeled, ha keresed azt, mint az ezüstöt, és mint a kincseket kutatod azt: akkor megérted az Úrnak félelmét, és az Istennek ismeretére jutsz. Mert az Úr ád bölcseséget, az ő szájából tudomány és értelem származik.”

Érdemes megfigyelni, hogy a „ha” feltételes kötőszó többször is megjelenik ebben a gondolatébresztő szövegben. Ha hajlandók vagyunk erőfeszítést tenni, akkor ’Istennek ismeretére juthatunk’. Kétség sem férhet hozzá, hogy ez a legmagasabb rendű oktatás!

[Kiemelt rész a 13. oldalon]

Egy boldog szülő

Egy New York-i tanár a következő levelet kapta:

„Teljes szívemből és lelkemből köszönöm azt, amit a gyermekeimért tett. Gondoskodása, kedvessége és szakértelme segített nekik óriási hegyeket megmászni. Biztos vagyok benne, hogy erre sohasem lettek volna képesek ön nélkül. Önnek köszönhetően nagyon büszke lehetek a gyermekeimre, és ez olyan érzés, amelyet sohasem fogok elfelejteni. Szívélyes üdvözlettel: S. B.

Van olyan tanár, akit buzdíthatnánk?

[Kép a 12. oldalon]

„Nagyszerű látni, hogy felcsillan a szemük, amikor megértenek valamit” (GIULIANO, OLASZORSZÁG).

[Képek a 13. oldalon]

Nagyon jó érzés, amikor egy-egy tanítványom időt szakít arra, hogy értékelő levelet írjon nekem (CONNIE, AUSZTRÁLIA).