Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Ahol a tevék és vadlovak szabadon élnek

Ahol a tevék és vadlovak szabadon élnek

 Ahol a tevék és vadlovak szabadon élnek

AZ ÉBREDJETEK! AUSZTRÁLIAI ÍRÓJÁTÓL

MI JUT eszedbe, amikor Ausztrália távoli, elhagyatott vidékéről, az úgynevezett isten háta mögötti területről hallasz? Egy ugrándozó kenguruk és a repülésre képtelen emuk lakta vidék? Homok borította vörös sivatagok és perzselően forró napok? Nos igazad van — de csak részben, mivel ez a hely sok meglepetést is tartogat.

Tudtad, hogy Ausztrália ad otthont a földön élő vadtevék utolsó fennmaradt csordáinak? Hogy itt él a legtöbb vadló a világon? És hogy olyannyira sok a szamár, hogy nincs is ehhez fogható sehol máshol a bolygón? Történetüket, azaz hogy ezek a szívós állatok hogyan kerültek ide és miként maradtak fenn, nem sokan ismerik. Olyan történet ez, mely az alkalmazkodóképességről és az érdekek összeütközéséről szól; egy történet, mely életre kelti a régmúlt időket.

Teve nélkül nem épülhetett volna meg

Az utóbbi négy évtized során néhány marhatenyésztő, aki Ausztrália távoli vidékein él, ugyanarra panaszkodott, amire egy tehenész a The Camel in Australia című könyvben: „Láttam arra utaló nyomokat, hogy egy helyen 5 teve egy 10 kilométeres szakaszon úgyszólván a földdel tett egyenlővé egy válaszkerítést . . . Egy helyen nemcsak a drótokat szakították el, de a póznákat is ledöntötték, meg hasonlók.”

A költséges kerítések sora nem veheti fel a harcot egy eltökélt teve hosszú lábaival és hatalmas méretével. Ám ugyanezek a robusztus lábak tették  lehetővé, hogy kiépüljenek a kontinens szárazság uralta belsejét átszelő útvonalak és a kommunikációs összeköttetés.

A tevék, melyeket 1860-ban importáltak Indiából, elkísértek két kutatót, Burke-öt és Willset hősies útjukon, amikor is délről észak felé tartva nekiindultak Ausztrália átszelésének. Ezek az egzotikus állatok lettek a korai kalandorok legkedveltebb útitársai felettébb nagy erejük és állóképességük miatt. Bámulatosan „kisfogyasztásúak”, hiszen mindössze 15 liter víz felvételével 300 kilogrammos szállítmányokat cipeltek 800 kilométeres távolságokra.

Mivel ennyire lehetett rájuk számítani, a tevék segítettek a kietlen vidékeken található, aranyásók lakta településekre szállítani az élelmet és a felszereléseket, kiépíteni a kontinenset átszelő távíró-összeköttetést Adelaide és Darwin között, és földmérést végezni a Sydney-t és Perth-t összekötő transzausztráliai vasútvonalhoz. Egy 4 millió négyzetkilométernyi területet tettek járhatóvá ott, ahol még a mai járművekkel sem könnyű közlekedni.

1922-re a háziállatként tartott tevék száma elérte a 22 000-et, de ahogy az autó tért hódított, sok tevét szabadon engedtek. Így, hogy szabadon élhetnek és szaporodhatnak, állítólag több mint 200 000 teve lakja Ausztrália sivatagjait, és néhány becslés szerint hat éven belül a számuk meg fog kétszereződni.

Nem mind él azonban szabadon. Egy tevékkel foglalkozó közép-ausztráliai társaság szóvivője így nyilatkozott az Ébredjetek!-nek: „Egyedül Ausztráliában találhatók olyan tevecsordák, melyek nem hordoznak kórokozókat, ezért minden évben szállítunk néhány állatot egyesült államokbeli és ázsiai állatkertekbe és vadasparkokba.” A helyi túravezetők pedig felajánlják a látogatóknak, hogy teveháton fedezzék fel újból Ausztrália szívét — egy olyan helyet, amely más szabadon bóklászó, teherhordó állatoknak is otthont ad.

Mi az a „brumby”?

Az első angol hajóhad 1788-ban rakta le  Ausztrália partjainál szállítmányát, mely foglyokból, katonákból és lovakból állt. A lovak története ebben az országban — csakúgy, mint társaiké, az embereké — regényes és megrázó is egyben.

Az új terület meghódítására tett törekvésekben létfontosságú szerepet játszott a ló, mely a kontinens minden részére elvitte az első felfedezőket. Az elkóborolt és szökött lovak hamarosan vadon élő csordákat hoztak létre. Ezek a lovak „brumbykként”, azaz vadlovakként váltak ismertté. A „brumby” szó lehetséges, hogy a queenslandi őslakosok baroomby szavából ered, ami azt jelenti, hogy ’vad’.

A vadon és a szabadság szelleme, mely a vadlovakra jellemző, költők képzeletének adott szárnyakat — költőknek, mint például A. B. (Banjo) Patersonnak, akinek balladája, a „The Man From Snowy River” miatt sok ausztráliai a szívébe zárta a vadlovat. A vadlovak száma az első világháborút követően megnövekedett, amikor a waler (ausztrál félvér) iránti igény lecsökkent, és a lovakat szabadjára engedték. A waler eredetileg az ausztrál könnyűlovasság számára tenyésztett lófajta volt, és az indiai angol hadsereg is használta. A becslések szerint napjainkban körülbelül 300 000 vadon élő ló található a kontinensen.

Amint ezek a lovak szabadon vágtáznak, patájuk, mint a kovács kalapácsa, döngeti a föld finom felső rétegét, és feltépi az itatóhelyek szegélyeit. Amikor beáll a szárazság, éhen vagy  szomjan halnak. Minthogy a vidék marhaállománya már amúgy is jókora, ezek a vadlovak csupán elviselhetetlen terhet jelentenek. Így évente több ezret lőnek ki belőlük. Húsukat feldolgozzák, és vagy élelmiszerként, vagy állateledelként adják el.

De ha csupán a számadatokat nézzük, akkor a vadló rokona, a szamár az, amely valóban uralja a vadont. Még szaporábbak, mint a vadlovak, és még szétszórtabban helyezkednek el, mint a tevék — és éppen ez az, ami miatt áldozatokká válnak.

A „júdásmegoldás”

A lovakhoz hasonlóan a szamarakat először az 1700-as évek végén hozták be az országba, hogy terhet húzassanak velük, vagy a szántáshoz használják őket. Az állat hamar otthonra talált. Az 1920-as években tömegesen engedték szabadon őket. Ott az eredetileg is vadon élő szamarak populációjának a 30-szorosára növekedett a számuk.

Mivel a sivatagi életre lettek tervezve, a szamarak — csakúgy, mint a tevék —, amikor nagymértékű vízhiány lép fel a szervezetükben, nem verejtékeznek, és a testsúlyuk 30 százalékának megfelelő vízveszteség esetén is életben maradnak. (A legtöbb emlős egy 12-15 százalékos vízveszteségtől már elpusztulna.) Szeretik a dús füvet, de az olyan bozótokat is kedvelik, melyeknek a szarvasmarhák a közelükbe sem mennek. Az 1970-es évekre több mint 750 000 szamár özönlötte el a fél kontinenset. Ez a hatalmas áradat már az ökológiai egyensúlyt és a szarvasmarha-tenyésztést is veszélyeztette, ezért cselekedni kellett.

Módszeres kilövésük következményeként 1978 és 1993 között Ausztráliának csupán az északnyugati részén több mint 500 000 szamarat pusztítottak el. Jelenleg az úgynevezett júdásprogram keretén belül 300 szamárra van rádióadó erősítve. Ezeket a szamarakat elengedik, hogy csatlakozzanak a csordájukhoz. Majd lenyomozzák őket helikopterrel, és kíméletes módszereket használva kilövik a társaikat. Amikor a júdás, vagyis az „áruló” szamár egy másik csoporthoz szegődik, ezeket is megtalálják, és felszámolják őket.

„Ez egy hosszú távú feladat — mondta az Ébredjetek!-nek egy nyugat-ausztráliai mezőgazdasági védelmi tisztviselő. — Ha csak kevés szaporodóképes egyed marad is, nagyon rövid időn belül a szamarak száma újból annyi lesz, amennyi 1970-ben volt — mutatott rá figyelmeztetőleg. — Az emberek gyakran nem értik, hogy miért kell kilőni ezeket az állatokat, és miért hagyják csak úgy ott őket, ahol elestek. Viszont azt sem látják át, hogy mennyire nehéz megközelíteni ezeket a területeket. Itt nincsenek utak, és a legtöbb területre csak helikopterrel lehet eljutni. A gondot az emberi beavatkozásnak köszönhetjük, ezért olyan emberségesen kell megpróbálnunk csökkenteni a károkat, amennyire csak lehetséges.”

Szívósak és szaporák

Nem csoda, ha mostanra az a kép alakult ki benned, hogy Ausztrália belseje nem más, mint egy nemkívánatos teherhordó állatok okozta hatalmas forgalmi dugó. De Ausztrália „hátsó udvara” meglehetősen nagy. A terület, ahol ezek az állatok élnek, akkora, mint Európa, és majdhogynem olyan elérhetetlen, mint a Hold. Ami a tájat illeti, Európához is, és a Hold felszínéhez is hasonlít. Már maga az állatok felkutatása is nehézséget jelent, hát még az, hogy ellenőrzés alatt tartsák őket!

Sok más, veszélyeztetett őshonos fajjal ellentétben ezek a szívós és szapora állatok lassanként a táj állandó és megszokott látványosságává válnak. A természetes ragadozóktól és a betegségektől elszigetelten szabadon élnek Ausztrália szívében.

[Kép a 16. oldalon]

Körülbelül 200 000 teve él szabadon Ausztrália sivatagjaiban

[Forrásjelzés]

Agriculture Western Australia

[Képek a 16–17. oldalon]

Vadlovak, azaz „brumbyk” a Simpson-sivatag határán

[Kép a 17. oldalon]

Egy tevékből álló karaván gyapjút szállít 1929-ben

[Forrásjelzés]

Image Library, State Library of New South Wales

[Kép a 18. oldalon]

Vadlovak összeterelése helyi módszerekkel

[Forrásjelzés]

© Esther Beaton

[Kép a 18. oldalon]

Rádióadót erősítenek egy júdásra, vagyis „áruló” szamárra

[Forrásjelzés]

Agriculture Western Australia