Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Küzdelmem egy kínzó betegséggel

Küzdelmem egy kínzó betegséggel

 Küzdelmem egy kínzó betegséggel

TANYA SALAY ELMONDÁSA ALAPJÁN

Még néhány évvel ezelőtt is nagyon tevékeny családanya és teljes idejű szolga voltam, Luverne kis városában, Alabamában, ahol az élet nyugodt, és nem rohannak az emberek. Úgy tűnt, minden rendben megy, szépen éltünk férjemmel, Duke-kal és fiunkkal, Daniellel. Majd egy egyszerű műtét ahhoz vezetett, hogy életvezetésünk nagyban megváltozott.

 NEHÉZSÉGEINK 1992-ban kezdődtek, amikor kivették a méhemet. Röviddel ezután kínzó fájdalmat kezdtem érezni, ami állandóvá vált, és nagyon gyakran kellett vizelnem (naponta 50-60-szor). Végül nőgyógyászom elküldött egy urológushoz, hogy megpróbálja megállapítani a tünetek okát.

Bementem a kórházba, hogy elvégezzenek néhány vizsgálatot. Már az első alkalommal megállapította az urológus, hogy interstitialis cystitisem vagy krónikus hólyagfalgyulladásom van. Ezt a betegséget nehéz volt felismerni, mert a tünetei hasonlítanak más húgyúti betegségek tüneteihez. Ezenkívül a betegség felismeréséhez nincs semmilyen konkrét vizsgálati módszer. Így az orvosoknak ki kell zárniuk bizonyos lehetőségeket, mielőtt felállítják a krónikus hólyagfalgyulladás diagnózisát.

Az orvosunk nyíltan elmondta, hogy mivel a kezelésnek nem volt sok eredménye, a végső megoldás a húgyhólyag eltávolítása. Elmagyarázta, hogy más kezelési módszerek is vannak, de sajnos egyikük sem volt sikeres. Mondanom sem kell, hogy ez a hír nagyon megrázott bennünket. Addig viszonylag egészséges voltam. Jehova Tanúiként, Duke-kal együtt hosszú évek óta a teljes idejű szolgálatban voltunk, és most azt mondják, hogy el kell távolítani a húgyhólyagomat. Nagy örömömre a férjem mindenben segített.

Elhatároztuk, hogy más urológushoz fordulunk. Több orvost is megkerestünk. Abban az időben sajnos az orvosok nagyon keveset tudtak a krónikus hólyagfalgyulladásról. Sok urológusnak egyéni elképzelései voltak erről a betegségről, és ahányan voltak, annyiféle kezelést ajánlottak. Egy orvosi újság megállapítja: „A betegség krónikus kimenetelű.” Egy másik kiadvány ezt írja: „A kutatók még nem találtak gyógymódot a krónikus hólyagfalgyulladásra, és azt sem tudják előre megmondani, hogy ki melyik kezelésre fog legjobban reagálni . . . Mivel az orvosok nem tudják, hogy mi okozza ezt a betegséget, a kezelésekkel a tünetek enyhítésére törekszenek.”

Olyan nagy fájdalmaim és görcseim voltak, valamint olyan gyakran kellett vizelnem, hogy szinte bármit hajlandó voltam kipróbálni, amit az orvosok javasoltak. Jóval több mint 40-féle gyógyszert próbáltam ki, valamint gyógynövényeket, akupunktúrát és olyan kezelést, amely során leblokkolják az idegeket, epiduralis és spinalis injekciókat (gerincvelői érzéstelenítés) és bőrön keresztüli idegingerlést (TENS), melynek során finom elektromos áramot vezetnek a testbe perceken vagy órákon keresztül. Annyit kutattam, amennyit csak tudtam, és ez legalább segített, hogy egy kicsit megértsem, mi történik.

Jelenleg hat másik gyógyszerrel együtt a metadon nevű fájdalomcsillapítót szedem. Rendszeresen járok egy fájdalomambulanciára is, ahol általában az epiduralis injekciókkal együtt szteroidokat is kapok, hogy elviselhetővé váljon a fájdalom. A gyakori vizelés kezelésére körülbelül három-négyhavonta kórházba megyek hólyagfeltöltésre, ami azt jelenti, hogy folyadékkal töltik fel a húgyhólyagot, és kitágítják, mint egy léggömböt. Már jó néhány alkalommal elvégezték rajtam ezt a kezelést, amely jellemzően néhány hónapig enyhülést szerez. Az elmúlt néhány év alatt több mint harmincszor jártam kórházban.

Mi a helyzet a végső gyógymóddal, a húgyhólyag eltávolításával kapcsolatban? Egy szakértő elmondja: „A legtöbb orvos vonakodik a sebészi beavatkozástól, mert egyes betegek esetében nem látható előre a beavatkozás kimenetele — előfordulhat, hogy a műtét után is megmaradnak a tünetek.” Így jelenleg nem fontolgatom ezt a lehetőséget.

Időnként olyan nagy és múlni nem akaró fájdalmam van, hogy könnyebb lenne feladni. Még az öngyilkosság gondolata is átfutott rajtam. De mindig arra gondolok, hogy micsoda szégyent hozna egy ilyen tett Jehova nevére. Nagyon fontosnak tartom az imát, a személyes tanulmányozást, valamint azt, hogy szoros kapcsolatunk legyen Jehovával, mert senki sem tudja, hogy milyen változás történhet az életében. Ez a szoros kapcsolat szó szerint megmentette életemet a betegségem alatt, mert tudom, hogy enélkül megöltem volna magamat.

 Ha visszatekintek erre az elmúlt kilenc évre, látom, milyen gyorsan megváltozhat az élet. Nagyra értékelem a Prédikátor 12:3 szavait: „emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében, míg a veszedelemnek napjai el nem jőnek, és míg el nem jőnek az esztendők, melyekről azt mondod: nem szeretem ezeket!” Annyira hálás vagyok, hogy 15 évesen elkezdtem a teljes idejű szolgálatot, és csaknem 20 éven keresztül folytatni tudtam. Ezek alatt az évek alatt közeli kapcsolatot alakítottam ki Jehovával.

Nagyon hálás vagyok Jehovának azért, hogy a férjem és Daniel fiam mindenben támogatnak. Az is nagyon buzdító, hogy a gyülekezet tagjai felhívnak, vagy betérnek meglátogatni. Tél idején nagyon nehéz kimozdulnom, mert a hideg hatására erősödnek a tünetek. Ilyenkor telefonon tanúskodok, és ez segít, hogy a Paradicsomba vetett reményem élő és állandó maradjon. Nagyon várom azt az időt, amikor a betegség és szenvedés a múlté lesz, és még gondolni sem fogunk rájuk (Ézsaiás 33:24).