Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Kik Isten szolgái?

Kik Isten szolgái?

 A Biblia nézőpontja

Kik Isten szolgái?

JÉZUS áldozati halálának előestéjén a hozzá legközelebb álló barátai heves vitába bocsátkoztak. A Lukács 22:24 szerint „támada pedig köztük versengés is, hogy ki tekinthető köztük nagyobbnak”. Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen vita támadt Jézus apostolai között. Ezt megelőzően legalább még két alkalommal kellett Jézusnak kiigazítania gondolkodásukat.

Milyen szomorú, hogy ezen a döntő fontosságú éjszakán Jézusnak újra arra kell őket emlékeztetnie, hogy milyennek kell valójában lennie Isten keresztény szolgájának. Ezt mondta: „a ki legnagyobb köztetek, olyan legyen, mint a ki legkisebb; és a ki fő, mint a ki szolgál” (Lukács 22:26).

Ne lepődjünk meg azon, hogy az apostoloknak téves elképzelésük volt arról, hogy milyen fontosságot tulajdonítsanak a pozíciónak és a tekintélynek. Mielőtt Jézus eljött, a vallásos vezetés tekintetében az írástudók és farizeusok voltak a legfőbb példaképek az emberek előtt. Istennek ezek a hamis szolgái nem gondoskodtak az emberek számára szellemi irányításról és vezetésről, hanem a merev hagyományokat és szabályokat támogatták, amelyek ’bezárják a mennyeknek országát az emberek előtt’. Ezek az emberek csak a pozícióra összpontosítottak, a tekintélyt keresték, énközpontúak voltak, akik mindent csak azért tettek, „hogy lássák őket az emberek” (Máté 23:4, 5, 13).

Újfajta felfogás Isten szolgájáról

Jézus azonban egy újfajta felfogást tudatosított tanítványaiban a szellemi szolgálatról. Ezt tanította: „ne hivassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, a ki a mennyben van . . . Hanem a ki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok” (Máté 23:8–11). Jézus tanítványainak nem a napjaikban élő vallási vezetőket kellett utánozniuk. Ha Isten őszinte szolgái szerettek volna lenni, Jézust kellett utánozniuk. Milyen példát mutatott nekik Jézus?

A Biblia gyakran a görög di·aʹko·nosz szót használja a „szolga” szóra. A dr. Varga Zsigmond J.-féle Újszövetségi görög—magyar szótár úgy magyarázza, hogy a szolga „nem társadalmi helyzeténél fogva” viseli ezt a nevet, hanem amiatt, hogy „elvégez egy rábízott feladatot, munkát” annak, akit szolgál. A The Encyclopedia of Religion még ezt is írja: „A keresztény  felfogás szerint Isten szolgája alapvetően az a személy, aki követi Krisztus . . . példáját.”

Az „Isten szolgája” szó helyes meghatározásával összhangban Jézus saját magát adta másoknak. Türelmesen ezt mondta: „az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért” (Máté 20:28). Jézus önzetlenül arra használta az idejét, energiáját és képességeit, hogy segítsen másoknak fizikailag és szellemileg. Miért? Azért, mert szánalmat érzett a szellemileg elgyötört tömegek iránt, amelyek azért gyűltek össze, hogy találkozzanak vele. Segíteni akart nekik. Szolgálatára a nagylelkű szeretet indította, és azt szerette volna, hogy tanítványai is ugyanezt az adakozó szellemet mutassák ki (Máté 9:36).

Életével Jézus mintát állított fel azoknak, akik őutána váltak Isten szolgáivá. Ezt mondta: „Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába” (Máté 9:37, 38). Igen, Krisztus szolgáinak a világ legnagyobb munkájában kellett részt venniük: az egész emberiségnek szellemi vigasztalást kellett nyújtaniuk Isten Királysága jó hírének prédikálásával és tanításával (Máté 28:19, 20).

Ez az adakozásra összpontosít, és arra, hogy szolgáljunk másokat — ez teszi oly rendkívülivé Krisztusnak a szolgálat iránti beállítottságát. Nem azt tanította a szolgáinak, hogy valamilyen misztikus életutat járjanak, vagy hogy szakértők legyenek az öltözködés és a rendfokozatot jelző jelvények területén, hanem inkább azt, hogy dolgozzanak, és szellemi értelemben legyenek halászok és pásztorok (Máté 4:19; 23:5; János 21:15–17).

A Biblia nézőpontja

Az évszázadok folyamán sajnos eltorzult az Isten szolgáiról mint önfeláldozó prédikálókról és tanítókról alkotott, emelkedett és önzetlenséget sugalló fogalom. A keresztény szolgálatból egy formális, hierarchikus intézmény lett. Megalakultak a rendek, és kialakultak a rangok; ezeknek a rendeknek tekintélyt és hatalmat adtak, és így gyakran hatalmas vagyont lehetett felhalmozni. Ez megosztottságot eredményezett a keresztények között. Kialakult egy papi osztály, mely legfőképp azzal foglalkozott, hogy szentségeket osztogasson, és tanácsokat adjon a tévelygőknek. Az első századi keresztényiség az évszázadok folyamán megváltozott: először aktív vallás volt, ahol mindenki Isten szolgája volt, majd tétlenné vált, ahol csak kevés, különlegesen kiképzett és külön megbízott személyek prédikálhattak és taníthattak.

A Biblia azonban Isten keresztény szolgáit nem valamilyen megkülönböztető öltözet, bonyolult szertartás, fizetés vagy állami rendelet alapján azonosítja, hanem az önzetlen munkájuk alapján. Pál apostol ismertette, milyen viselkedés kell hogy jellemezze Isten keresztény szolgáit. Arra buzdította őket, hogy ’semmit se cselekedjenek önhittségből, hanem elmebeli alázatossággal’ (Filippi 2:3NW).

Pál minden bizonnyal azt tette, amit prédikált. A krisztusi mintához szorosan ragaszkodva sohasem ’a maga hasznát kereste, hanem a sokaságét, hogy megtartassanak’. Megértette és felelősségének érezte, hogy ’költségmentesen kínálja a jó hírt’, és ezt azért tette, hogy ’ne éljen vissza a jó hírrel kapcsolatos hatalmával’. Ő ’emberektől való dicsőítést nem keresett’ (1Korinthus 9:16–18NW; 10:33; 1Thessalonika 2:6).

Micsoda kiemelkedő példája ő az igaz, keresztény szolgáknak! Akik utánozzák kiváló példáját, és az önzetlenség Jézus Krisztus által kitaposott útján járnak, önmagukat adva ingyen, hogy szellemi segítséget nyújtsanak és megvigasztaljanak másokat a jó hírrel, azok Isten igaz szolgáinak bizonyulnak (1Péter 2:21).