Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Loida kilép a csend világából

Loida kilép a csend világából

 Loida kilép a csend világából

Loida édesanyjának az elmondása alapján

MINT minden várandós anya, én is nyugtalan voltam amiatt, hogy a gyermekem valamilyen fogyatékossággal jöhet a világra. De mégsem voltam felkészülve arra a szívet tépő sírásra, melyet a harmadik gyermekem, Loida hallatott, amikor világra jött. Az orvos a fogóival véletlenül eltörte Loida kulcscsontját. Néhány héttel a helyreállító sebészeti beavatkozás után Loidát hazaküldték. Az örömünk azonban rövid életű volt.

Az elkövetkező hónapokban nyilvánvalóvá vált, hogy valami nagyon nincs rendben. Loida gyógyszerei mellékhatásokat váltottak ki, egyebek között lázat, hasmenést és rángatózást, s e tünetek kezelése látszólag csak rontott az állapotán. Loida hamarosan nem tudta uralni a mozdulatait. Végül az orvosok tudatták velünk, hogy Loidának cerebrális gyermekbénulása van. Azt mondták, hogy sohasem lesz képes járni vagy beszélni, sőt még megérteni sem minket.

Kezdeti próbálkozások a kommunikálásra

A lehangoló kórjóslat ellenére még mindig úgy éreztem, hogy Loida sok mindent képes megérteni. Ezért egyszerű könyveket olvastam neki, és igyekeztem megtanítani az ábécére. De Loida nem tudott beszélni, és semmi jelét sem adta annak, hogy felfogja, amit mondok neki. Nem lehetett tudni, mit ért meg, vagy hogy egyáltalán megért-e valamit.

Ahogy teltek az évek, úgy tűnt, hogy kevés sikerrel járnak a Loida tanítására tett erőfeszítéseim. Mégis sok-sok órát töltöttem azzal, hogy olvastam neki. Még a legkisebb lányunkkal, Noemíval folytatott családi bibliatanulmányozásunkba is bevontuk őt. Ilyenkor a Hallgass a Nagy Tanítóra! és Az én könyvem bibliai történetekről című könyvet használtuk. * Ezekből a könyvekből sok fejezetet újra meg újra felolvastam Loidának.

Igazán elkeserítő, ha nem tudunk olyan valakivel kommunikálni, akit szeretünk. Amikor levittem Loidát a parkba, vigasztalhatatlanul sírt. Miért? Úgy tűnt, mintha bántaná az, hogy nem tud szaladgálni és játszani, mint a többi gyermek. Egyszer Loida könnyekre fakadt, amikor a nővére felolvasott nekem a tankönyvéből. Egyértelmű volt, hogy valami zavarta őt, de el sem tudtam képzelni, hogy mi. Loida beszéde néhány artikulálatlan hangra korlátozódott, amivel tudomásunkra hozta alapvető szükségleteit, azt hogy szeretne enni, vizet inni, lefeküdni vagy vécére menni.

Loidát kilencéves korában beírattuk egy iskolába, melyet különleges szükségletű gyermekeknek hoztak létre. Az elkövetkező három évben azonban romlott az állapota. Segítség nélkül még néhány lépést is félt megtenni, s alig-alig  ejtett ki beszédhangokat. Férjemmel úgy döntöttünk, hogy jobb lenne, ha Loidát otthon tanítanánk.

A következő hat évben igyekeztem Loidát olyan jó oktatásban részesíteni, amilyenben csak tudtam. Betűket írtam a táblára, azt remélve, hogy Loida lemásolja majd őket. Hiábavalók voltak az erőfeszítéseim. Vajon Loida felfogóképességével volt a baj, vagy azért nem tudott írni, mivel nem tudta uralni a kézmozdulatait?

Mivel tizennyolc éves korában már nagyon nehéz volt Loidával bánni, buzgón imádkoztam Jehovához, könyörögve, hogy segítsen kommunikálni a lányommal. Az imámra szokatlan módon kaptam választ.

Áttörjük a csend világának a falait

A fordulópont akkor jött el, amikor a lányaim újratapétázták a hálószobánkat. Mielőtt leszedték a régi tapétát, Noemí néhány nevet írt a falra: bibliai neveket, valamint barátok és családtagok nevét. Rut lányom kíváncsiságból megkérdezte Loidát, tudja-e, hova van írva, hogy „Jehova”. Meglepetésére Loida odament a falhoz, s odarakta a fejét Isten neve mellé. Rut kíváncsi volt rá, hogy Loida felismer-e más neveket is, s ezért próbára tette. Rut megdöbbenésére Loida fel tudta ismerni az összes nevet — még olyan neveket is, amelyeket nem látott korábban leírva! Rut egybegyűjtötte az egész családot, hogy mindezt a saját szemünkkel láthassuk. Loida tudott olvasni!

Idővel kitaláltunk egy módszert, amely segített Loidának, hogy „beszéljen” hozzánk. Hosszú előszobánk falára felragasztottuk az ábécé összes betűjét. Az nem vált be, hogy kisebb betűket raktunk egy kézben tartható táblára, mivel Loida nem tudta annyira uralni a kézmozdulatait, hogy rámutathasson az egyes betűkre. Amikor tehát Loida közölni akart valamit, lebetűzte az üzenetét, mégpedig úgy, hogy odament a falon lévő betűkhöz. Gondolhatjátok, mennyire fárasztó volt ez. Loidának valójában kilométereket kellett gyalogolnia azért, hogy összeállítson egyetlen oldalnyi üzenetet, s mindez több órát is igénybe vehetett!

Ám Loidát fellelkesítette, hogy képes „beszélgetni” velünk. Ez volt az első üzenete hozzánk: „Nagyon boldog vagyok, hogy most már tudok kommunikálni. Hála ezért Jehovának.” Döbbenten kérdeztük Loidától: „Mit csináltál, miközben egész nap egy helyben ültél?” Loida azt válaszolta, hogy kigondolta, mit szeretne mondani nekünk. Sőt Loida azt mondta, hogy 18 éve arra vágyik, hogy beszélgethessen velünk. „Amikor Rut iskolába kezdett járni, egyedül elolvastam a tankönyvét — mondta. — Mozgott a szám és kiadtam néhány hangot, de nem értettetek meg. Gyakran emiatt kezdtem el sírni.”

Könnyek között bocsánatot kértem, amiért nem értettem meg jobban őt. Loida így válaszolt: „Jó anya vagy, és sohasem adtad föl. Mindig is boldog voltam melletted. Nagyon szeretlek. Hagyd abba a sírást, jó?”

Szellemi fejlődés

Loidának már volt ismerete a Bibliáról, s megtanult néhány bibliaverset. Hamarosan azt mondta, hogy szeretne hozzászólni a gyülekezeti Őrtorony-tanulmányozáson, a hetenként megtartott, bibliai témájú kérdés-feleletes megbeszélésen. Hogyan valósította ezt meg? Valamelyikünk felolvasta neki az egész cikket. Majd Loida kiválasztotta azt a kérdést, amelyre válaszolni akart. Lebetűzte a hozzászólását, mi pedig leírtuk.  Azután az összejövetelen egyikünk felolvasta Loida válaszát. „Felvillanyoz, hogy közre tudok működni, mivel úgy érzem, hogy így én is része vagyok a gyülekezetnek” — mondta egyszer Loida.

Húszéves korában Loida kifejezte, hogy szeretne megkeresztelkedni. Amikor megkérdeztük tőle, tudja-e, mit jelent a Jehovának való önátadás, Loida azt válaszolta, hogy hét évvel ezelőtt, amikor még csak 13 éves volt, átadta magát Istennek. „Imádkoztam Jehovához, és azt mondtam neki, hogy örökké őt szeretném szolgálni” — meséli. 1997. augusztus 2-án Loida vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizálta a Jehovának tett önátadását. „Hála Jehovának, teljesült a legnagyobb kívánságom” — mondta nekünk Loida.

Loida szeret a rokonainkkal és a szomszédainkkal Isten Királyságáról beszélgetni. Időnként velünk tart, amikor az utcán prédikálunk az embereknek. Ezenkívül készített egy levelet, amelyet otthagyunk azokon a helyeken, ahol senki sincs otthon. Loida különösen az idősek és a betegek iránt érdeklődik. Van például egy testvérnő a gyülekezetünkben, akinek amputálni kellett a lábát. „Tudom, mit jelent az, ha valaki nem tud járni”— mondta nekünk Loida, és készített egy levelet, amelyben buzdítja a testvérnőt. Majd ott van egy fiatal fiú, Jairo, aki egy másik gyülekezethez tartozik. Gyakorlatilag a fejétől lefelé le van bénulva. Amikor Loida hallott arról, milyen rossz helyzetben van a fiú, írt egy levelet neki. Többek között ezt írta: „Nemsokára Jehova gondoskodik róla, hogy jobban legyünk. A Paradicsomban nem lesz szenvedés. Akkor majd versenyre hívlak ki. Nevetek, mivel jó móka lesz. Hát nem csodálatos . . . az a tudat, hogy olyanok leszünk, amilyennek Jehova teremtett minket, búcsút intve a betegségnek?”

Segítség a kitartáshoz

Ma már sok mindent értek Loida korábbi, zavarba ejtő viselkedéséből. Hogy egy példát említsek: Loida azt mondja, hogy kiskorában nem szerette, ha megölelték, mivel nagyon el volt keseredve. „Rendkívül igazságtalannak tűnt, hogy a testvéreim tudnak beszélni és tanulni, én pedig nem — mondta. — Borzasztóan mérges voltam. Volt olyan, amikor jobban szerettem volna halott lenni.”

Loida még a kommunikáció ajándékával megáldva is sok nehézséggel néz szembe. Például úgy egy hónaponként rángatózni kezd, s eközben majd megfullad, kezével és lábával pedig össze-vissza rúgkapál. Ezenkívül bármilyen fertőzés — még egy egyszerű megfázás is — jelentősen legyengíti őt. Időnként Loida depresszióssá válik az állapota miatt. Mi segít kitartania? Hadd mondja el a saját szavaival:

„Az ima óriási segítség. Roppant boldoggá tesz, hogy beszélhetek Jehovához, és közel érezhetem magam hozzá. Értékelem azt a szeretetet és figyelmet is, amelyet mások mutatnak irántam a Királyság-teremben. Igazán szerencsésnek érzem magam, hogy betegségeim ellenére csodálatos szülők neveltek fel, akik nagyon szeretnek engem. Sohasem felejtem el, amit a testvéreim már eddig is tettek értem. Azok a gyönyörű betűk a falon megmentették az életemet. Jehova és a családom szeretete nélkül az életemnek nem lenne értelme.”

[Lábjegyzet]

^ 7. bek. Ezek Jehova Tanúi kiadványai.

[Kép a 24. oldalon]

Loida és családja